A YOUTH2YOUTH TÁRSADALMI
INNOVÁCIÓS VERSENY ÜZENŐFALA...

Egyedül nem megy – avagy: hogyan érdemes csapatban dolgozni (és hogyan nem)

Olvasmány 2014.09.16

Minden sikersztori mögött egy bombajó csapat áll, még akkor is, ha a marketingstratégák szeretik egy konkrét személyhez kötni ezeket. De ne dőljünk be a látszatnak. Steve Jobs, Richard Branson, Jeff Bezos – csak hogy a legnagyobb üzleti vizionáriusokat említsük – azért jutottak el oda, ahol ma tartanak, mert a legjobbakkal dolgoztak. És mert képesek voltak egy csapatot összetartani.

 

 Ápold, építsd… 

 

Egy csapat olyan, mint egy szobanövény: látszólag jól elvan a sarokban, de valójában törődést igényel ahhoz, hogy betöltse a funkcióját. Ugyanígy energiát kell fektetnünk abba, hogy a csapatunk működjön, és ellássa a feladatát.

 

Nem érdemes megspórolni a csapatépítést – a projektmenedzsmentnek ezt a természeti törvényét ma már minden nagyobb cég elismeri (elég csak megnézni a csapatépítő tréningek virágzó üzletágát…). A civil kezdeményezések és hirtelen nekibuzdulásból elkövetett világmegváltó projektek vezetői  viszont hajlamosak elfelejteni. Egyszerűen túl lelkesek: nagyon tenni akarnak valamit, és nem akarnak késlekedni. A projekt szervezése, az ügyek intézése mindig fontosabbnak látszik, mint az egymásra hangolódás. De amikor azt érzékeljük, hogy akadozik a megvalósítás, valahogy nem akarnak összejönni a dolgok, és ráadásul mindenki rosszul is érzi magát – na akkor jó okunk van feltételezni, hogy elfeledkeztünk a csapatról.

 ford idezet.001

 

 Így tartsd össze a csapatod 

 

Figyelem, kőbaltaszerűen egyszerű tippek következnek.

 

 Együtt lenni jajjdejó 

 

Ha még csak most kezdtetek együtt dolgozni, akkor érdemes olyan közös programokat szerveznetek, amelyekben jobban megismerhetitek egymást. Szuperegyszerű ám rendkívül hatásos és kellemes tevékenység például a közös főzés. Aztán: jókat lehet beszélgetni egy kiadós kirándulás közben. A társasjátékok szintén összehozzák az embereket, és közben rengeteg új dolgot tanulhatunk egymásról és magunkról: ki hogyan veszít? ki mennyire versengő? ki a legnagyobb stratéga? stb. Bevállalósabb és kicsit költségesebb, de elképesztően hatásosak a ma népszerű szabaduló szobák: több tucat pálya közül lehet választani, és 3 óra összezártság, miközben logikai feladványokat kell együtt megoldani garantáltan összekovácsol titeket (vagy egy örökre elválaszt:)

 

A lényeg, hogy szervezzetek olyan programokat, amelyekből kiderül, ki hogyan reagál feladathelyzetekben. Ki köztetek a megoldóember? Ki az, aki inkább agymunkában jó? Ki az, akinek könnyen megy másokat koordinálni, vezetni? Ki hogyan viselkedik egy kihívásos szituációban?

 

 Beszéljétek meg… 

 

Ha már túl vagytok az első összekovácsoló élményeken, egy közös projekt előtt akkor is érdemes néhány dolgot tisztázni, mert segíteni fog a megvalósításban. Nyugi, nem a titkos és legszemélyesebb infókra gondolunk, hanem olyan kérdésekre, mint:

 

  • Ki mit vár ettől a projekttől?  – derítsétek ki, hogy a csapattagok mit szeretnének elérni, mikor lennének elégedettek a végén.
  • Ki miért csinálja ezt az egészet? – valami oka biztosan van annak, hogy belevágtatok, és jó, ha ezzel mindenki tisztában van, mert így robbanásszerűen nő annak az esélye, hogy a személyes célokat sikerül is elérni. Tehát elő a vágyakkal: tanulni szeretnétek valamit? vagy fejlődni egy bizonyos területen? vagy tapasztalatot szerezni valamiről? vagy csak jól érezni magatokat?
  • Ki mitől tart vagy fél? – a parák akkor is ott vannak, ha nem beszélünk róluk, tehát akkor jobb, ha az elején tudjuk, mi az, ami inkább ne következzen be…
  • Ki miben jó? – mindenkinek vannak erősségei, ezek jelentik a csapatotok legfontosabb erőforrását.
  • És mik lennének a gyenge pontok? – mert olyan is van, ami nem, vagy nehezen megy.
  • Kit mi borít ki? – mindenki tudja magáról, mire van szüksége ahhoz, hogy egy csapatban működni tudjon. Egy ponton majd hálásak lesztek ezért az információért…
  • Kit mi tud felrázni, visszahozni? – mert mindenkihez van egy kulcs…

 

Mindez csak néhány ötlet arra, hogy miről érdemes beszélgetni, még mielőtt nekivágnátok a konkrét megvalósításnak. Már csak azért is, mert ezeknek az információknak a birtokában könnyebb lesz elosztani a feladatokat: ha valakinek a tárgyalás az erőssége, akkor ő lehet a csapat szócsöve. De meg is fordíthatjátok a stratégiát, és ha van a csapatban valaki, aki notóriusan fél mások előtt megszólalni, de már tudjuk, hogy a személyes célja az, hogy ebben fejlődjön, akkor ő a szóvivői pozíció biztos várományosa lehet…

 

 Mindenki képben van? 

 

Elengedhetetlen a gördülékeny belső kommunikáció ahhoz, hogy mindenki el tudja végezni a feladatát, és ne veszítse el a fonalat – ez alapszabály. Egy projektben olykor több szálon is zajlanak az események, ilyenkor a csapat vezetőjének felelőssége, hogy első számú informátorként mindenkit ellásson azokkal – és lehetőleg csak azokkal – a tényekkel és infókkal, amikre szüksége lehet. Ez praktikusan úgy néz ki, hogy a csapat vezetője fejben tartja, hogy ki melyik szeletét látja a projektnek, mintha párhuzamosan egyszerre több filmet nézne.

 

Manapság, amikor hetente megjelenik egy új kommunikációs applikáció vagy projektmenedzsment-szoftver, igazán nincs nehéz dolgunk abban, hogy a csapat belső kommunikációját kézben tartsuk. A Doodle segít ütemezni a mítingeket, a Tricider egy online brainstorming platform, a Google Drive-ban mindenki számára átláthatóan tárolhatjátok a doksikat, a Basecampben (sajnos csak a 60 napos próbaverziója ingyenes) egy helyen átlátható, és folyamatosan kommentálható a projekt minden részlete. És akkor ott vannak a heti összefoglalók a projekt állásáról, a rendszeres csapattalálkozók, de ezek már annyira kézenfekvők, hogy szégyelljük is leírni…

 

 És persze a visszajelzések… 

 

Sokéves csapatmunkák – olykor fájdalmas – tapasztalataként elmondhatjuk: a folyamatos és érdemi visszajelzések sok szenvedéstől megkímélhetik az embert. Bár nem szeretjük a sztereotip általánosításokat, azt kell mondanunk, hogy Magyarországon ezen a téren komoly fejlődési perspektívák előtt áll még a munkakultúra. Ugyanis nem tanuljuk meg, hogyan fogalmazzunk meg, és hogyan fogadjunk konstruktív visszajelzéseket.

 

Építő visszajelzések nélkül nincs fejlődés, nincs bizalom, nincs sikeres projekt. A folyamatos visszajelzések a garanciái annak, hogy a csapattagok figyelnek egymásra, megerősítik egymást a sikerekben, és kiteszik az asztalra azt is, ha valami nem működik jól.

 

A visszajelzésnek sokféle technikája létezik, ezek közül a két leggyakrabban emlegetett a „szendvics” illetve a Helyzet – Viselkedés – Hatás (angolul: SBI) technika.

 

A szendvics lényege a fájdalommentes kritika: két pozitív visszajelzés közé becsomagolunk egy negatívat. A HVH-technika pedig egy háromlépcsős visszajelzés, amelyben először leírjuk a konkrét szituációt (mikor, hol, mi történt), megnevezzük azt a viselkedést (objektíve mit tett a másik), amiről visszajelzést szeretnénk adni, és végül elmondjuk, hogy ránk milyen hatást gyakorolt a viselkedés (az egyetlen fontos szabály itt a személyesség: arról beszéljünk, hogy mi mit éreztünk, gondoltunk, feltételeztünk az adott helyzetben, és ne mások vagy a világmindenség nevében adjunk visszajelzést…)

 

Végül a visszajelzésekkel kapcsolatban még egy jótanács: az építő kritika nagyon értékes, de ne feledkezzetek meg a dicséretről sem. Megmagyarázhatatlan okokból könnyebben megy a problémák gyártása, és a kritika, cserébe kisebb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy elmondjuk azt is, ha valaki valamit igazán jól csinált. Pedig egy pozitív visszajelzés egy csapattagtól olyasmi, ami tényleg szárnyakat ad…  

 

Takács Viktória, Kiss László

 

A sorozat első részét olvastad már?

Hogyan is néz ki egy közösségi akció?