A YOUTH2YOUTH TÁRSADALMI
INNOVÁCIÓS VERSENY ÜZENŐFALA...

Szakértői konzultáció #2, avagy milyen egy jó közpolitikai projekt

Verseny! 2015.03.09

A szakértői konzultációk második meghívott vendége Szekér András, a Habitat for Humanity Magyarország igazgatója volt, aki a közpolitikai projektekről tartott bevezetőt a versenyzők számára.

 

András a beszélgetést azonban ennél távolabbról indította, és először arról beszélt, mit jelent számára a társadalmi innováció. Szerinte egy valódi társadalmi innovációhoz nem elég, hogy az újszerű legyen: az is szükséges, hogy az ötlet képes legyen általánosan elterjedni és fennmaradni. Két példát is elmesélt ezzel kapcsolatban. Az első történet szerint Chicagoban, ahol a túl gyorsan hajtó autóvezetőket szerették volna lassúbb tempóra rávenni, egyszerűen sűrűbbre festették az úttesten a csíkokat, így erősítve azt a benyomást, hogy az autó gyorsabban halad a valós sebességnél. Az eredmények szerint az ötlet bevált, az autók lassultak. A második példa Franciaországból származik, ahol egy sokmilliárd eurós befektetéssel a Párizs – Marseille vasútvonalon a menetidőt 2 óra 30 percről 2 óra 10 percre rövidítették. Egy marketinges kiszámolta, ennél sokkal hatékonyabb lett volna, ha egy éven át minden utas egy pohár pezsgőt kap ajándékba: kevesebbet költöttek volna, és az ital valószínűleg többet hozzáadott volna az utazás élményéhez, mint a menetidőből spórolt 20 perc.

 

 Mi az a Habitat? 

 

A Habitat egy nemzetközi keresztény szervezet, mely lakhatási szegénységnek kitett emberekkel foglalkozik. Az érintettek köre sajnos jelentős: a világon összesen 1,7 milliárd embert, Magyarországon 1,5 millió állampolgárt sorolnak ebbe a kategóriába. A lakhatási szegénység mögött különböző okok állhatnak, és emiatt a megoldás is más-más eszközökben keresednő. Magyarországon például jelenleg 380 ezer lakásról tudjuk, hogy üresen áll, ebből 80 ezer található a fővárosban. Tehát idehaza az alapvető probléma nem a lakások hiánya (mint például a Fülöp-szigeteken), hanem a helytelen lakáspolitika.

 

A Habitat ezért helyezi a hangsúlyt Magyarországon a lakóház-építés helyett a közpolitikai reformokra és innovációra. Mindig igyekeznek elsősorban piaci megoldást találni, ellenkező esetben ugyanis mindig “valaki más” pénzére kellene támaszkodniuk (támogatókra, pályázatokra, szponzorokra, adományokra).

 

András szerint fontos, hogy egy olyan szervezet, mint a Habitat, megtalálja a saját helyét a politika világában. Ma Magyarországon a „politika” egy meglehetősen negatív kicsengésű szó, ám András felhívta arra a figylemet, hogy valójában a politikának három fontos területe van: a politics, a polity és a policy. E három kifejezést együttesen szokták politikai háromszögnek is nevezni.

 

 A háromszög oldalai 

 

A politics a politika konfrontatív oldala, gyakran leegyszerűsítve pártpolitikának fordítanak. Ez a terület fedi le a pártok küzdelmét a választók szavazataiért, a vitákat az Országgyűlésben. Bár sokan tartanak a politika ezen oldalától, András szerint fontos látnunk, hogy erre is szükség van. A demokrácia ugyanis felfogható a különféle értékek, értékrendszerek szabad piacaként, ahol ezek az értékek – a cégekhez hasonlóan – az állampolgárok támogatásáért versengenek. Ami viszont konfliktusok nélkül nem lehetséges.

 

A polity a háromszög intézményi oldala, ide tartoznak a különféle minisztériumok, a közigazgatás szervei, a különféle hivatalok és az önkormányzatok is. Végül a harmadik oldal, a policy a szakpolitikák összefoglaló neve, vagyis ide tartoznak olyan területek, mint az oktatáspolitika, nyugdíjpolitika, lakáspolitika, családpolitika…stb. A háromszög ezen két oldala kifejezetten jó terep azok számára, akik bár távol akarják tartani magukat a pártpolitikai csatáktól, de szeretnék a döntéshozókat a helyesnek vélt irányba befolyásolni. Azaz: szeretnének lobbizni.

 

 Mi közünk van nekünk egyáltalán a politikához? 

 

Miért ennyire fontos a politikusokkal, döntéshozókkal való párbeszéd? András szerint a válaszhoz elég elvégeznünk egy gondolatkísérletet! Tegyük fel, hogy lakásokat szeretnénk építeni lakhatási szegénységnek kitett családok számára, amelyhez rendelkezésünkre áll a szükséges telek és az erőforrások is. Ki dönti el, hogy mekkoráknak kell lenniük ezeknek a lakásoknak? Hogy hány szoba lehet bennünk, hány ablakkal? Ki dönti el, hová épülhet a lakóházaink környékén iskola? Vagy hol kerülhetne kialakításra majd egy buszmegálló? Ki hoz arról döntést, hogy melyik kórházhoz tartoznak majd a beköltöző családok? A választ mindannyian tudjuk: a különböző döntéshozatali szinteken dolgozó politikusok, osztályvezetők, előadók és hivatalnokok. Éppen ezért, ha arra adtuk a fejünket, hogy szeretnénk egy társadalmi problémát fenntartható módon megoldani, akkor mindenképp érdemes a politika különböző szintjeivel kommunikálnunk, és együttműködnünk, hogy döntéshozatalkor a mi szempontjainkat is figyelembe vegyék. Ne feledjük, hogy a politikusok foglalkozásukból adódóan folyamatosan szembesülnek az állampolgárokat érintő társadalmi problémákkal, amelyekre megoldásokat kell kínálniuk. Tehát nem mindegy, hogy kiknek az álláspontja jut el hozzájuk.

 

 A döntéshozatal szintjei 

 

A politikai döntéshozatal egészen helyi szinten kezdődik: egy olyan intézmény, mint egy iskola, kórház vagy közösségi ház vezetője is döntéshozónak számít, mert a munkája során mások életére kiható döntéseket hoz meg. A közösségi ház vezetője például eldöntheti, hogy legyen-e baba-mama klub a településen, a helyi rendelőintézet vezetője egyszerűsítheti az időpontfoglalás rendszerét, egy iskola igazgatója meghatározhatja, hogy a diákok indíthatnak-e suliújságot vagy sem. A helyi döntéshozatal legkisebb egysége lehet egy választási körzet, de akár egy lakóközösség is.

 

Eggyel feljebb található a települések szintje, ahol a polgármesterek és a hivatali dolgozók a legfontosabb közösségi kérdésekben döntenek. Felettük találhatóak a járási hivatalok, eggyel feljebb pedig a megyék szintje. A megyéket összefogva egyes intézmények regionális szinten működnek, és így jutunk el az országos döntéshozói szinthez. Sokan azt hiszik, hogy ez a legmagasabb szint, ahol az állampolgárok sorsáról döntenek, pedig ez alapvetően téves elképzelés. Az országos szint felett találjuk az uniós döntéshozókat, akik döntenek például a schengeni övezethez való csatlakozásról, vagy éppen az uniós fejlesztési források elosztásáról. De őket sem tekinthetjük utolsó állomásnak, ugyanis az ENSZ is hatással van mindennapi életünkre a különféle emberi jogi nyilatkozatokon keresztül. Például az ENSZ Fogyatékos Személyek Jogairól Szóló Egyezménye, amelyet Magyarország is elfogadott, egyértelműen az integrált (pontosabban az inkluzív) oktatás mellett foglal állást, és tiltja a szegregáció mindenféle formáját.

 

 Hogyan vágjunk bele? 

 

Felmerül a kérdés, hogy milyen szinten érdemes kommunikálnunk a döntéshozókkal? Erre nincs igazán egyértelmű válasz, noha igaz, hogy egy országos szintű közpolitikai projekthez sokféle erőforrással kell rendelkeznünk, így javasolt – mint mindent – ezt is kicsiben, helyi szinten kezdeni.

 

Hogy kell tehát elképzelni egy ilyen közpolitikai projektet? A Habitat minden ilyen projektjének első lépése a tudásgenerálás. Ez azt jelenti, hogy felveszik a kapcsolatot a téma legfontosabb kutatóival, saját kutatást szerveznek, amelyen keresztül igyekeznek megérteni a probléma okait, működési mechanizmusát, hatását. Az ilyen formában megszerzett tudást azonban nem tartják meg maguknak, hanem minden évben kiadnak egy jelentést, amely szabadon hozzáférhető bárki számára, és amelyben összegzik a kutatásaik eredményeit.

 

A második lépés az ún. befolyásépítés. Ebben a szakaszban igyekeznek feltérképezni azokat a döntéshozókat, véleményformálókat, akik a számukra fontos kérdésekkel foglalkoznak. Ilyenek a különféle miniszterek, államtitkárok, osztályvezetők, hivatali dolgozók, de nem feledkeznek meg a titkárokról, asszisztensekről sem, hiszen gyakran ők a kulcsai annak, hogy sikerül-e egy-egy szereplővel személyesen is beszélniük. Igyekeznek az ügyük mellé szövetségeseket is találni: civil szervezeteket, kutatókat, akik szintén elkötelezettek a probléma megoldása mellett.

 

A döntéshozók mellett igyekeznek megszólítani a társadalmat is, hiszen a választópolgárok azok, akik a legnagyobb befolyással bírnak a politikusokra. Ezért rendszeresen szerveznek fórumokat, konferenciákat, ahol széles körben ismertetik a kutatási fázisban szerzett ismereteiket, illetve népszerűsítik az elképzeléseiket. Kommunikációs kampányok segítségével juttatják el az üzeneteiket azokhoz is, akiket közvetlenül nem érint vagy egyáltalán nem érdekel a lakhatási politika.

 

Végül kidolgoznak egy alternatív szakpolitikai javaslatot, azaz megfogalmazzák azt, ők mit javasolnak a probléma megoldásáként a döntéshozóknak. Ezt eljuttatják a megfelelő minisztériumokba, államtitkárságokra. Igyekeznek az értintettekkel személyesen is beszélni, meggyőzni őket az ügy fontosságáról és a javaslat hasznáról.

 

Egy ilyen folyamat természetesen nem valósul meg két hét alatt, és sok időt, energiát, munkát és erőforrást igényel. De bőven találunk példákat arra, amikor a civil közösség nyomása komolyan befolyásolta a politikai döntéshozást, tehát egyáltalán nem egyértelmű, hogy egy ilyen vállalkozás reménytelen, vagy túlzott energiapocsékolás lenne. Gondoljunk csak a CriticalMass-ra és a városi biciklizés ügyére, amely néhány évvel ezelőtt extrém sportnak számított, és nem a városi közlekedés alternatívájának. Hasonlóképpen a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi kategóriaként való elismerése is a közösségi nyomás és lobbi eredménye.

 

 Mindenki nyer 

 

A találkozón felmerült a kérdés, vajon mennyire nyitottak a döntéshozók az ilyen megkeresésekre és ajánlásokra. András szerint kellemes meglepetések érhetik azt, aki párbeszédre törekszik döntéshozókkal. Egy demokráciában egyetlen politikus vagy döntéshozó sincs bebetonozva a pozíciójába: legalább négyévente az állampolgárok értékelik a teljesítményét. De nemcsak ők, hanem általában egy párton belül is komoly verseny van abban, hogy ki induljon egy-egy választási körzetben a lehetséges jelöltek közül. Ahhoz, hogy egy politikus kitűnjön a többi jelölt közül, fontos, hogy legyenek ügyek, amelyek a nevéhez fűződnek, és amelyekről mint szakpolitikus ismert lehet.

 

Azonban nehezen várható el egy képviselőtől vagy polgármestertől, hogy olyan mélységében ismerjen és foglalkozzon egy közösségi problémával, mint ahogyan arra egy civil szervezetnek lehetősége van. Így aztán a lobbi egy win-win helyzet: a politikus kap egy ügyet és hozzá egy működőképes megoldási tervet, amelyet képviselhet, a civil szervezet pedig esélyt kap, hogy az ötletei megvalósuljanak.

 

De nemcsak a politikusok szorulnak rá olykor a civilek tudására, hanem egy minisztériumi szakember is könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy neki kell kitalálni egy új szakpolitikai programot, pl. egy új dohányzásprevenciós ifjúsági programot. Ilyenkor jól jön, ha van a “fiókjában” egy szakmai anyag, amit elővehet, és amelyre építhet.

 

Miért éri meg tehát közpolitikai projektet csinálni? A döntéshozókon keresztül megsokszorozhatjuk azt a társadalmi hatást, amire az ötletünk képes. Így hosszútávú és fenntartható megoldást találhatunk a közösségi problémákra.